Kívülről persze úgy látszik, hogy hipp-hopp felépült a szép nagy ház, ott a 3 gyerek, boldogság van, de azt, hogy belül ez egy hatalmas hullámvasút azt kevesen tudják.

Ebből az időszakból 2 történetet szeretnék megosztani veled:

Az egyik az olasz bőr csizma esete

Elsős-másodikos kisdiák lehettem ekkor. Apukám nagybátyja, Jóska bátyja akkoriban sokat járt külföldre, és mindig hozott egy csomó holmit: ruhákat, cipőket, jó italokat, amivel „csencselt”.

Így került hozzá egy eredeti olasz bőrcsizma is, amit elhozott megmutatni, hátha jó nekem a mérete. Az lett. :)

Ez egy nagyon-nagyon helyes kis bordó, nyomott mintás western csizma volt.

Azonnal beleszerettem. Szép hegyes orra volt, és kopogós sarka.

Akkoriban minden osztálytársam olyan színes kis gumicsizmákat hordott, és én rettentően büszke voltam, hogy nekem nem kell olyat, az enyém más. Az kopog, ha végig megyek az utcán. Így mindenki tudja, hogy én járok arra.

Nagyon szerettem. Persze ez az osztályfőnökömnél hamar kiverte a biztosítékot, az első adandó alkalommal szólt a szüleimnek, hogy ne hordjam az iskolába, mert irigyek lesznek rá a többiek.

(A kislánya az osztálytársam volt, és neki is nagyon tetszett a csizma… valószínűleg ez volt az igazi gond. Anikával egyébként folyamatosan meccseltünk: legyen az versmondó verseny, vagy egy furulya felelés. Persze az olyan tantárgyakban, amit az édesanyja tanított mindig alul maradtam, akármilyen jó tanuló is voltam… :) De ez a csizma olyan volt, amit nem vehetett el tőlem. Ilyenem csak nekem volt az egész faluban, de talán még a megyében is!)

Természetesen a szüleim helyre tették a tanárnőt, hogy abban járok iskolába, amit vesznek nekem, nem abban, ami neki tetszik.

Persze ettől kezdve állandóan ment a pfujolás, hogy újgazdagék megtehetik…

De meg ám! Ezt a mantrát erősítette az is, hogy apa szinte minden nap más-más autóval jött értünk az iskolába és az oviba.

Kívülről ez biztosan vérlázító, de azért mi tudtuk jól, hogy ennek egyszerű az oka.

Szokták mondani, hogy a kőműves háza összedől, a suszter cipője pedig mindig likas. Na, pont ugyan így volt ez akkoriban nálunk is.

Az autószerelő kocsijának a tankja porzott.  Nincs mit szépíteni rajta, 3 gyerek mellett a félkész ház felemésztette minden keresetét apának. Így puszta praktikum volt, hogy azokkal a kocsikkal jött el értünk, amit éppen javított. Ezzel egy kalap alatt megvolt a próbakör, és a gyerekek is időben otthon voltak.

A vállalkozás egy nagyon hullámzó dolog, és apukám úgy volt vele, hogy amikor fenn van, ki kell használni a lehetőségeket. Éppen ezért volt nekünk elsők között Commodore 64-es számítógépünk (még a kazettás meghajtós) és lett egy Mazda Rx7-es sportkocsink is. Az életem nagy szerelme volt, de végül nem érte meg, hogy vezethessem. 

Eladta apa, amikor anyám fejre állt vele, mert féltette a családját.

Amikor jól ment volt 2-3 alkalmazottja és ipari iskolás diákja is, amikor pedig nem, akkor keresett más lehetőséget. Vett egy kistraktort és szántani járt, elment ki Németországba dolgozni, vagy éppen favágónak állt.

Én úgy nőttem fel, hogy nagyon jól ismertem a vállalkozás minden arcát: azt is, amikor hét bő esztendő volt és dúskáltunk az anyagi javakban, és azt is, amikor a gyertyafénynél kentük meg a zsíroskenyeret, hogy minden forintot megfogjunk.

Tudom jól, hogy pénz abból van, ha az ember dolgozik (legalábbis a kisemberek szintjén). Nem dolgozol, nem keresel, ez ilyen egyszerű.

Éppen ezért soha nem tudtam megérteni azokat a kollégáimat, akik csak úgy el tengi-lengizik a napjaikat, úgyis lesz fizetés 10-én…Ők pedig engem, hogy minek teper ez a kis stréber…

Azt hiszem, az élet a nagy váltásokról szól, legalábbis az enyém biztosan. Ebben is apára ütöttem. :)

Ő egy nagyon jó képességű gyerek volt, kitűnő bizonyítvánnyal, gimnáziumi felvételivel. Mégis otthagyta a jó nevű simontornyai gimit 2 év után, és elszegődött Kaposvárra az ipariba autószerelést tanulni.

Később pedig gépi forgácsolóként, AWI hegesztőként és favágóként is szerzett végzettséget. Sőt, még 40 éves fejjel nekilátott a CNC-k tudományát is kitanulni. Folyamatosan kereste a boldogulási lehetőséget, ha valami nem ment… de végül mindig visszatért az autószereléshez, a karosszériázáshoz, mert ez volt igazán a szerelme.

Ugyanígy én is egész életemben kerestem az újabb lehetőségeket.

Erről még sok-sok történetet fogok megosztani veled! Tarts velem legközelebb is!

-Lenke

A szüleim a ’80-as évek közepén ismerkedtek meg és házasodtak össze. Apa ekkor már egy elismert szakember volt az autószerelők között, jól fizető állással, és magánzó munkákkal.

Anyám pedig egy elvált nő, egy 7 éves kisfiúval. Aki az előző házasságából sok sebet hozott magával. Ő gyógypedagógusi és óvónői diplomával rendelkezett.

Az anyai nagyanyám annak ellenére, hogy jól tudta milyen volt anyám első házassága, soha nem tudta elfogadni aput. Rangon alulinak tartotta, hiszen „csak” szakmunkás végzettsége volt (hiába kereste meg a többszörösét, mint a diplomás anyám). Mióta csak az eszemet tudom mindig pfujolt rá.

A szüleim a közös életüket Nagymányokon a József Attila utca sorházainak egyikében kezdték hármasban. Alig 1 év házasság után jött az első közös csemete is (azaz én), aki azon a hírhedt ’86-87-es télen született (kis híján a szántóföldön), amikor a fél országot megbénította a méteres hó.

Majd röviddel ezután jött a nagy hír, úton van a második gyerkőc is. Így már a nagy családnak kicsi lett a sorházi lakás. Ekkor vágtak bele az építkezésbe. Szűk 3 hónap alatt épült fel a ház, ami aztán az életem legfontosabb helyszíne, és a történetem egyik legérdekesebb eleme is lett.

Ebben a házban nyitotta meg apa a saját autószerelő műhelyét, ahol gyakorlatilag majdnem a haláláig dolgozott.

A 3. terhesség nem volt egyszerű, a nagy részét veszélyeztetett kismamaként kórházban töltötte anyám. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy én sokkal inkább lettem apás, hiszen mindig vele voltam.

Annak ellenére, hogy naponta látogattuk, én szinte idegenként kezeltem őt. Így visszagondolva valahogy ez mindig így is maradt…

Mivel a saját vállalkozása apának egyre jobban ment, anyámnak nem kellett dolgoznia. Az együtt töltött 23 évből 17-ben háztartásbeli volt.

Összességében nem indult rosszul ez a történet: hiszen egy nehéz sorsú fiatal nő és a fia talált magának egy olyan férfit, aki meg tudta nekik teremteni az otthon biztonságát, a stabil családi hátteret.

Persze egyetlen történet sem fekete- vagy fehér. Ez sem lesz az! :)

Tarts velem a következő epizódban is egy hét múlva! (ha lemaradtál róla, az előző részt itt találod!)

- Lenke

Egy hosszú, családi botrányokkal, anyagi-, időbeli- és mindenféle változatos nehézségekkel tarkított időszak után 2017. január 23-án végre átvehettük az új otthonunk kulcsait.

Megkaptuk, és boldogok voltunk! Végre új alapokra kerül az életünk, biztosak voltunk benne, hogy ezentúl sokkal könnyebb lesz hárman (Édesapámnak -Lajos-, a férjemnek -Atesz- és nekem). Új életet kezdhetünk.

Lezártuk, és végre elfelejthetünk a korábbi életünkből mindent, ami éveken át rettegésben tartott, kétségek között őrölt bennünket.

Megkönnyebbült, felszabadult és vidám voltam (voltunk)!

Fú… de még mennyire! Úgy éreztem, hogy annyi szívás és küzdelem után végre nyugodtan élhetünk.

Nézd, ez a kép az első esténken készült az új otthonunkban:

Elmentünk vacsorázni és tervezgettük, hogy rendezzük be a lakást, hova milyen járólapot és színeket tegyünk az előző hétvégén összegyűjtött sok-sok ötletből, amit a Praktikerben, Obiban és az Ikeában láttunk.

És megbeszéltük a következő napok menetrendjét. Mi akkor már dolgoztunk újra Atesszal, így csak esténként tudtunk jönni pakolni, rendezkedni, de ez nem volt gond. Örömmel és fáradhatatlanul jöttünk.

Aztán másnap Apu a 3 cicánkkal „végleg” kiköltözött Őrbottyánba. Látnod kellett volna Berci cicánkat, ahogy kiengedtük a hordozóból, azonnal örömittasan rohant körbe a házban. Annyira érezte, hogy igen, ez az új otthonunk. Ezentúl ebben a hatalmas lakásban fog élni. Neki ez egy kisebb cicamennyország volt a 34 nm-es albérletünk után. :) Olyan jó volt látni az ő boldogságát, éreztem, hogy itt jó helye lesz majd egyszer a mi gyerkőceinknek is!

Az volt a terv, hogy két fázisban fogunk költözni, először Apa. Elsőként a Döbröközről származó holmikat rendezzük el, aztán februárban kényelmesen mi is kiköltözünk Atival az albérletből (persze Apu szerette volna, hogy már a hétvégén cuccoljunk ki, mire várjunk…).

01.24-én és 01.25-én munka után azonnal jöttünk ki, sőt a barátaink is jöttek segíteni. Papírzacskóból ettünk hamburgert, az egyetlen darab kemping székünkön felváltva, mert a bútoraink nagy része még a garázsba volt bedepózva. A miértjét majd később elmondom…

01.26-án délelőtt ugyanúgy elmentünk dolgozni. 10 óra felé beszéltem is Apuval telefonon, mert megjött az új hűtőnk, és a ház korábbi tulaja is akart még valamit, volt a háznál reggel. Amire még mondtam is, hogy ne bosszankodjon rajta, majd elintézzük, megbeszéljük este. Annyiban is hagytuk a kérdést, és még gyorsan megkérdezte Apa, hogy mit szeretnénk vacsizni, mert elmegy felfedezni a környéket és bevásárol.

Aztán én dolgoztam serényen tovább… mit sem sejtve írtam az ügyfeleim marketing anyagait.

Egészen délután fél négyig.

Ekkor szólalt meg a telefonom, amin a régi otthonunk új tulajdonosának neve villogott. Hát, ha valakire, akkor rá aztán nem számítottam. És nem is nagyon voltam kíváncsi rá mit akar még… de azért felvettem.

Ő csak annyit mondott nekem, hogy hívjam fel a rendőrséget, mert valami baj van és a régi címen keresték apát a rendőrök.

Nem tudtam hova tenni az egészet, hiszen 1-2 órája beszéltünk még, épp indult Gödöllőre.

Azonnal hívtam Apát, és legnagyobb megdöbbenésemre egy női hang szólt bele a telefonba.

Valamilyen rendőrőrnagyként? mutatkozott be, és arra kért, hogy amilyen gyorsan tudok, menjek el Gödöllőre az egyik autómosóhoz. Részleteket nem mondott, csak annyit, hogy ez nem telefontéma.

Az irodában a lányok is azonnal összeugrottak a hírtől, de próbáltak nyugtatni, hogy biztosan valami félreértés.

Nem az volt.

Zokogva hívtam Atit a legrosszabbtól tartva, hogy azonnal induljunk. Nagyjából egy óra volt kiérni, ami alatt végig győzködtem magam, hogy még csak ne is gondoljak olyasmire, az nem lehetséges, az nem…

Aztán csörgött megint az az átkozott telefon.

Anyám volt az, akivel évek óta nem beszéltem (igen, majd ezt is elmondom..) és közölte velem, hogy Apa meghalt.

Köpni-nyelni nem tudtam. Évek óta nem hallottam felőle, és egyszer csak felhív, hogy pont ő közöljön velem egy ilyen hírt? Hát ezt mégis hogy gondolta? Mert viccnek elég meredek.

Végig azt mantráztam az úton, hogy ez nem lehet igaz, hazudik, ilyen nincs, csak kórházba került, nem veszíthetem el, MOST NEM!

Amikor végre minden sínen van, AZ NEM LEHET!

Aztán kiértünk Gödöllőre, ahol természetesen rossz helyre mentünk először… Majd odaérve a jó címre, láttuk, hogy egyetlen rendőrautó villog csendben Apa kisteherautója mellett.

A telefonból „ismert” rendőrnő elmondta, hogy Apa kocsimosás közben rosszul lett, de a kiérkező mentősök már nem tudtak segíteni rajta, itt hagyott minket.

A kezünkbe nyomták a slusszkulcsot, az iratait, a mobilját, némi aprót és egy telefonszámot, hogy melyik temetkezési vállalat emberei vitték el.

Aztán szép csendben, ahogyan vártak minket, villogva elhajtottak.

Abban a pillanatban a világ legelveszettebb emberének éreztem magam. Épp csak elköltöztünk a szülőfalumból egy ismeretlen vidékre, és most elvesztettem a legfontosabb embert is az életemben.

Úgy éreztem magam, mint aki alól éppen most rúgták ki a talajt. Mindent, amit ismertem, szeretettem és biztonságot jelentett számomra az életben, egyszerre vettek el tőlem.

Hogy mi jött ezután? Tarts velem a következő részben is 1 hét múlva!

- Lenke

Kedves Olvasó,

Örülök, hogy itt vagy!

A történetem megírásával 2 fő célom volt. Egyrészt, hogy méltó emléket állítsak szeretett Édesapámnak, Nemes Lajosnak, hiszen neki köszönhetem, hogy olyan felnőtté váltam, aki meg tudja állni a helyét, ha kell a jég hátán is. Másrészt pedig azért, hogy megmutassam, hogyan tudsz Te is felállni a lehetetlennek tűnő helyzetekből.

A blog egy őszinte vallomás a saját életemről, szemezgetve a velem megesett történetekből. Kendőzetlenül bevallva... igazából mindent. :)

A történetekben nem szépítem a dolgokat, nem teszek hozzá és nem veszek el belőle: csak annyit írtam le, amit én láttam, éreztem, értettem egy-egy pillanatból. Nem célom megbántani, vagy becsmérelni vele senkit, de biztos vagyok benne, hogy lesz, akinek nem fog tetszeni, hogy mindezt megírtam. Ugyanakkor ezekre a szereplőkre, eseményekre is szükség van ahhoz, hogy Te megértsd a történetek tanulságát.

Látni fogod, hogy nincs bennem keserűség, vagy harag. Egyszerűen tovább léptem. Vagy, ahogy mondani szoktam: elraktam a fal mögé. :)

Tarts velem erre az izgalmas kalandra, amit végig járva Te is tudni fogod, hogy amikor úgy érzed összedőlt körülötted a világ, mindig csak a következő lépést kell megkeresned!

- Lenke