Kívülről persze úgy látszik, hogy hipp-hopp felépült a szép nagy ház, ott a 3 gyerek, boldogság van, de azt, hogy belül ez egy hatalmas hullámvasút azt kevesen tudják.

Ebből az időszakból 2 történetet szeretnék megosztani veled:

Az egyik az olasz bőr csizma esete

Elsős-másodikos kisdiák lehettem ekkor. Apukám nagybátyja, Jóska bátyja akkoriban sokat járt külföldre, és mindig hozott egy csomó holmit: ruhákat, cipőket, jó italokat, amivel „csencselt”.

Így került hozzá egy eredeti olasz bőrcsizma is, amit elhozott megmutatni, hátha jó nekem a mérete. Az lett. :)

Ez egy nagyon-nagyon helyes kis bordó, nyomott mintás western csizma volt.

Azonnal beleszerettem. Szép hegyes orra volt, és kopogós sarka.

Akkoriban minden osztálytársam olyan színes kis gumicsizmákat hordott, és én rettentően büszke voltam, hogy nekem nem kell olyat, az enyém más. Az kopog, ha végig megyek az utcán. Így mindenki tudja, hogy én járok arra.

Nagyon szerettem. Persze ez az osztályfőnökömnél hamar kiverte a biztosítékot, az első adandó alkalommal szólt a szüleimnek, hogy ne hordjam az iskolába, mert irigyek lesznek rá a többiek.

(A kislánya az osztálytársam volt, és neki is nagyon tetszett a csizma… valószínűleg ez volt az igazi gond. Anikával egyébként folyamatosan meccseltünk: legyen az versmondó verseny, vagy egy furulya felelés. Persze az olyan tantárgyakban, amit az édesanyja tanított mindig alul maradtam, akármilyen jó tanuló is voltam… :) De ez a csizma olyan volt, amit nem vehetett el tőlem. Ilyenem csak nekem volt az egész faluban, de talán még a megyében is!)

Természetesen a szüleim helyre tették a tanárnőt, hogy abban járok iskolába, amit vesznek nekem, nem abban, ami neki tetszik.

Persze ettől kezdve állandóan ment a pfujolás, hogy újgazdagék megtehetik…

De meg ám! Ezt a mantrát erősítette az is, hogy apa szinte minden nap más-más autóval jött értünk az iskolába és az oviba.

Kívülről ez biztosan vérlázító, de azért mi tudtuk jól, hogy ennek egyszerű az oka.

Szokták mondani, hogy a kőműves háza összedől, a suszter cipője pedig mindig likas. Na, pont ugyan így volt ez akkoriban nálunk is.

Az autószerelő kocsijának a tankja porzott.  Nincs mit szépíteni rajta, 3 gyerek mellett a félkész ház felemésztette minden keresetét apának. Így puszta praktikum volt, hogy azokkal a kocsikkal jött el értünk, amit éppen javított. Ezzel egy kalap alatt megvolt a próbakör, és a gyerekek is időben otthon voltak.

A vállalkozás egy nagyon hullámzó dolog, és apukám úgy volt vele, hogy amikor fenn van, ki kell használni a lehetőségeket. Éppen ezért volt nekünk elsők között Commodore 64-es számítógépünk (még a kazettás meghajtós) és lett egy Mazda Rx7-es sportkocsink is. Az életem nagy szerelme volt, de végül nem érte meg, hogy vezethessem. 

Eladta apa, amikor anyám fejre állt vele, mert féltette a családját.

Amikor jól ment volt 2-3 alkalmazottja és ipari iskolás diákja is, amikor pedig nem, akkor keresett más lehetőséget. Vett egy kistraktort és szántani járt, elment ki Németországba dolgozni, vagy éppen favágónak állt.

Én úgy nőttem fel, hogy nagyon jól ismertem a vállalkozás minden arcát: azt is, amikor hét bő esztendő volt és dúskáltunk az anyagi javakban, és azt is, amikor a gyertyafénynél kentük meg a zsíroskenyeret, hogy minden forintot megfogjunk.

Tudom jól, hogy pénz abból van, ha az ember dolgozik (legalábbis a kisemberek szintjén). Nem dolgozol, nem keresel, ez ilyen egyszerű.

Éppen ezért soha nem tudtam megérteni azokat a kollégáimat, akik csak úgy el tengi-lengizik a napjaikat, úgyis lesz fizetés 10-én…Ők pedig engem, hogy minek teper ez a kis stréber…

Azt hiszem, az élet a nagy váltásokról szól, legalábbis az enyém biztosan. Ebben is apára ütöttem. :)

Ő egy nagyon jó képességű gyerek volt, kitűnő bizonyítvánnyal, gimnáziumi felvételivel. Mégis otthagyta a jó nevű simontornyai gimit 2 év után, és elszegődött Kaposvárra az ipariba autószerelést tanulni.

Később pedig gépi forgácsolóként, AWI hegesztőként és favágóként is szerzett végzettséget. Sőt, még 40 éves fejjel nekilátott a CNC-k tudományát is kitanulni. Folyamatosan kereste a boldogulási lehetőséget, ha valami nem ment… de végül mindig visszatért az autószereléshez, a karosszériázáshoz, mert ez volt igazán a szerelme.

Ugyanígy én is egész életemben kerestem az újabb lehetőségeket.

Erről még sok-sok történetet fogok megosztani veled! Tarts velem legközelebb is!

-Lenke