Egy hosszú, családi botrányokkal, anyagi-, időbeli- és mindenféle változatos nehézségekkel tarkított időszak után 2017. január 23-án végre átvehettük az új otthonunk kulcsait.

Megkaptuk, és boldogok voltunk! Végre új alapokra kerül az életünk, biztosak voltunk benne, hogy ezentúl sokkal könnyebb lesz hárman (Édesapámnak -Lajos-, a férjemnek -Atesz- és nekem). Új életet kezdhetünk.

Lezártuk, és végre elfelejthetünk a korábbi életünkből mindent, ami éveken át rettegésben tartott, kétségek között őrölt bennünket.

Megkönnyebbült, felszabadult és vidám voltam (voltunk)!

Fú… de még mennyire! Úgy éreztem, hogy annyi szívás és küzdelem után végre nyugodtan élhetünk.

Nézd, ez a kép az első esténken készült az új otthonunkban:

Elmentünk vacsorázni és tervezgettük, hogy rendezzük be a lakást, hova milyen járólapot és színeket tegyünk az előző hétvégén összegyűjtött sok-sok ötletből, amit a Praktikerben, Obiban és az Ikeában láttunk.

És megbeszéltük a következő napok menetrendjét. Mi akkor már dolgoztunk újra Atesszal, így csak esténként tudtunk jönni pakolni, rendezkedni, de ez nem volt gond. Örömmel és fáradhatatlanul jöttünk.

Aztán másnap Apu a 3 cicánkkal „végleg” kiköltözött Őrbottyánba. Látnod kellett volna Berci cicánkat, ahogy kiengedtük a hordozóból, azonnal örömittasan rohant körbe a házban. Annyira érezte, hogy igen, ez az új otthonunk. Ezentúl ebben a hatalmas lakásban fog élni. Neki ez egy kisebb cicamennyország volt a 34 nm-es albérletünk után. :) Olyan jó volt látni az ő boldogságát, éreztem, hogy itt jó helye lesz majd egyszer a mi gyerkőceinknek is!

Az volt a terv, hogy két fázisban fogunk költözni, először Apa. Elsőként a Döbröközről származó holmikat rendezzük el, aztán februárban kényelmesen mi is kiköltözünk Atival az albérletből (persze Apu szerette volna, hogy már a hétvégén cuccoljunk ki, mire várjunk…).

01.24-én és 01.25-én munka után azonnal jöttünk ki, sőt a barátaink is jöttek segíteni. Papírzacskóból ettünk hamburgert, az egyetlen darab kemping székünkön felváltva, mert a bútoraink nagy része még a garázsba volt bedepózva. A miértjét majd később elmondom…

01.26-án délelőtt ugyanúgy elmentünk dolgozni. 10 óra felé beszéltem is Apuval telefonon, mert megjött az új hűtőnk, és a ház korábbi tulaja is akart még valamit, volt a háznál reggel. Amire még mondtam is, hogy ne bosszankodjon rajta, majd elintézzük, megbeszéljük este. Annyiban is hagytuk a kérdést, és még gyorsan megkérdezte Apa, hogy mit szeretnénk vacsizni, mert elmegy felfedezni a környéket és bevásárol.

Aztán én dolgoztam serényen tovább… mit sem sejtve írtam az ügyfeleim marketing anyagait.

Egészen délután fél négyig.

Ekkor szólalt meg a telefonom, amin a régi otthonunk új tulajdonosának neve villogott. Hát, ha valakire, akkor rá aztán nem számítottam. És nem is nagyon voltam kíváncsi rá mit akar még… de azért felvettem.

Ő csak annyit mondott nekem, hogy hívjam fel a rendőrséget, mert valami baj van és a régi címen keresték apát a rendőrök.

Nem tudtam hova tenni az egészet, hiszen 1-2 órája beszéltünk még, épp indult Gödöllőre.

Azonnal hívtam Apát, és legnagyobb megdöbbenésemre egy női hang szólt bele a telefonba.

Valamilyen rendőrőrnagyként? mutatkozott be, és arra kért, hogy amilyen gyorsan tudok, menjek el Gödöllőre az egyik autómosóhoz. Részleteket nem mondott, csak annyit, hogy ez nem telefontéma.

Az irodában a lányok is azonnal összeugrottak a hírtől, de próbáltak nyugtatni, hogy biztosan valami félreértés.

Nem az volt.

Zokogva hívtam Atit a legrosszabbtól tartva, hogy azonnal induljunk. Nagyjából egy óra volt kiérni, ami alatt végig győzködtem magam, hogy még csak ne is gondoljak olyasmire, az nem lehetséges, az nem…

Aztán csörgött megint az az átkozott telefon.

Anyám volt az, akivel évek óta nem beszéltem (igen, majd ezt is elmondom..) és közölte velem, hogy Apa meghalt.

Köpni-nyelni nem tudtam. Évek óta nem hallottam felőle, és egyszer csak felhív, hogy pont ő közöljön velem egy ilyen hírt? Hát ezt mégis hogy gondolta? Mert viccnek elég meredek.

Végig azt mantráztam az úton, hogy ez nem lehet igaz, hazudik, ilyen nincs, csak kórházba került, nem veszíthetem el, MOST NEM!

Amikor végre minden sínen van, AZ NEM LEHET!

Aztán kiértünk Gödöllőre, ahol természetesen rossz helyre mentünk először… Majd odaérve a jó címre, láttuk, hogy egyetlen rendőrautó villog csendben Apa kisteherautója mellett.

A telefonból „ismert” rendőrnő elmondta, hogy Apa kocsimosás közben rosszul lett, de a kiérkező mentősök már nem tudtak segíteni rajta, itt hagyott minket.

A kezünkbe nyomták a slusszkulcsot, az iratait, a mobilját, némi aprót és egy telefonszámot, hogy melyik temetkezési vállalat emberei vitték el.

Aztán szép csendben, ahogyan vártak minket, villogva elhajtottak.

Abban a pillanatban a világ legelveszettebb emberének éreztem magam. Épp csak elköltöztünk a szülőfalumból egy ismeretlen vidékre, és most elvesztettem a legfontosabb embert is az életemben.

Úgy éreztem magam, mint aki alól éppen most rúgták ki a talajt. Mindent, amit ismertem, szeretettem és biztonságot jelentett számomra az életben, egyszerre vettek el tőlem.

Hogy mi jött ezután? Tarts velem a következő részben is 1 hét múlva!

- Lenke